1. fejezet - Begin

Sziasztok, megérkeztem az első fejezettel:)
Ajánlott zene: Apocalyptica feat Lacey - Broken Pieces
Adree blogján láttam ezt a számot, és egyszerűen teljesen totálisan beleszerelmesedtem:D
Tudom, hogy a feji eléggé sűrű, de a következőkben, sok mindent kiboncolgatok majd:)
Jó olvasást!

1. fejezet

Kayla szemszöge

Remek. Már megint ez az átkozott Nap. Miért nem tud az ég is úgy elborulni, mint ahogy az én elmém? Na jó, ez azért túlzás. De akkor is. Utálom, amikor a környezetemben minden ilyen világos, és barátságos. Tiszta utcák, és járdák körülöttem, az egyik ház udvarában két kisgyerek játszadozik az édesanyjukkal. Emlékszem, amikor én meg Nicky is ilyen kicsik voltunk, mennyit játszottunk apáékkal… De erre nem szabad gondolnom. Nem, a múltra sosem szabad gondolni. Csak felesleges fájdalmat okozok magamnak.

Felnyúltam, hogy megigazítsam a táskám pántjait a vállamon, majd megnéztem az időt. Lassan 2 óra lesz. A fenébe, nem akarok én ilyen gyorsan hazaérni. Már ha azt a házat lehet még otthonnak nevezni. Lassítottam a lépteimen, és megigazítottam alig a lapockáimig érő, barna hajam. Nem mindig voltam én barna. Sokak furcsállták is, amikor a természetes szőke hajszínemet befestettem barnára. Utáltam, hogy általánosban is, és gimiben is állandóan leszőkéztek, és strébernek tituláltak. Pedig egyáltalán nem voltam az. Magamért tanultam olyan sokat, mert már egész kiskoromtól kezdve magam elé tűztem egy célt, orvos akartam lenni, minden áron. A családban nálunk mindenkinek szőke haja volt. Apának, a nővéremnek, Lily-nek, aki már nem lakik nálunk. A férjével elköltöztek valahova az isten háta mögé. És persze ott van az én drága öcsikém, Nick. A családunkból őt imádom egyedül. Nemrég töltötte be a 14-et, de olyan felnőttesen viselkedik, és gondolkozik, mint egy 90 éves öregapó. Bár mit beszélek, hisz én is csak 16 vagyok még. És anya is szőke volt… Összeszorult a torkom, és remegni kezdett az állam az elfojtott sírástól. Nem, Kayla, nem fogsz egy ilyen mozgalmas úton sírni, ki kell bírnom, amíg hazaérek és bezárkózhatok a szobámba. Természetesen apám, ezt a tervemet is meghiúsította. Épphogy csak beértem a házunk ajtaján, és leraktam a kabátom, meg a csizmám Rick feje bukkant elő az ebédlő ajtajából. Hajamat az arcomba söpörtem, hogy ne látszódjon a kivörösödött szemem.

- Végre, hogy hazaértél, kicsim. Gyere, direkt megvártunk az ebéddel – lépett oda mellém, és egyik karjával átkarolta a vállam, hogy ne tudjak elszökni.

- Előtte leteszem a táskám – téptem ki magam, és gyorsan felszaladtam az emeletre, majd benyitottam a folyosó legutolsó ajtaján.

A falak megnyugtató kék színűek voltak, az ajtóval szemben a félig leengedett ablakon halvány fénysugár világította meg a közvetlen az ablak alatt lévő íróasztalom. Iskolai könyvek, és tanulmányok hevertek rajta össze-vissza. Bal oldalt feküdt a franciaágyam, amin szintén könyvek és ruhák voltak, az ágy felett pedig a hosszú könyvespolcom állt. Az ággyal szemben egy hatalmas szekrénysor sorakozott, polcain tömérdeknyi fénykép, a régi szép időkről.

Ledobtam a táskám, és épp zártam volna be a szobám ajtaját, hogy apám ne jöhessen be, amikor az én édes öcsikém nyitott be.

- Gyere már, Kay! Apa nagyon mérges lesz, ha most sem jössz le és töltesz el velünk pár percet – az utolsó pár szónál fintorgott egyet. Ő sem szerette túlzottan Rick „én egy tökéletes apa vagyok, tökéletes családdal” gondolkodásmódját. Egyszer, régen tényleg mintacsalád voltunk. Ott volt a tökéletes apa, és anya, a tökéletes nagy lányuk, a drága Lily, aki ápoló lett, a tökéletes tizenéves lányuk, és a tökéletes kis szőke fiuk. De most már nincs itt se anya, sem Lily. És most már apa, sem és én sem vagyunk tökéletesek. Nicky… Ő mindig az én tündéri, imádnivaló öcsikém volt, és lesz is.

- Kay, kérlek! Nem akarom, hogy megint veszekedjetek – olyan szomorú, kiskutyaszemekkel nézet rám, hogy rögtön meglágyult a szívem.

- Rendben, megyek – átkaroltam keskeny kis vállát, és együtt lesétáltunk az ebédlőbe. Apa eléggé meglepődött azon, hogy én is letoltam a seggem.

Rick az asztalfőhöz ült, a jobbján Nick, a másik oldalon pedig én ültem le. Régen mindig anya ült a másik asztalfőhöz, és az egész pereputtyot arra kötelezte, hogy imádkozzunk minden étkezés előtt, és soha sem kezdtek el enni csak, ha már mindenki leült… Utáltam az ilyen hülye szokásait, de most egyre jobban kezdenek hiányozni…

- Na és milyen volt a suli, Nicky? – nézett fel apám a tányérjából

- Képzeld, kaptam kémiából egy 5öst, és Ben… - és bla bla bla… Nick talán egyetlen hibája, hogy rengeteget tud beszélni

- És veled Kay, mi történt a suliban? – fordult most felém Rick

- Semmi – böktem oda, anélkül, hogy felnéztem volna

- Mindig ezt mondod, ha éppen egy héten egyszer hajlandó vagy velem beszélni – remek, most meg elővette azt a híres „szigorú” hangját.

- Talán mert tényleg nem történik velem semmi

- Persze, és pont azért a semmiért vagy ilyen rideg velünk – mondta

- Khömm… Apa, igazából csak veled ilyen – szólt közbe Nicky lehajtott fejjel

- De miért pont velem, Kay mondd mit tettem, hogy ilyen vagy velem? – a hangja most már lágyabbá vált, és nyúlt volna az asztalon lévő kezemért, de gyors kihúztam magam, és folytott hangon csak annyit mondtam:

- Ne érj hozzám, a mocskos kezeddel!

- Kérlek Kay, csak ne az öcséd előtt!

- Mit gondolsz, Nick nem tud a kis ribancodról? Tévedsz, mindent tud. És mielőtt még rámfogod az egészet csak szólok, hogy saját magától jött rá, nem kellett az én segítségem.

- Jobb lesz, ha vigyázol a száddal, Linda nem ribanc! Hanem a barátnőm, mit gondoltok, csak titeket hagyott el anyátok? Mert engem is ugyanígy itt hagyott egy szó nélkül, ahogy titeket is. Talán nem érdemlem meg, hogy végre én is boldog lehessek?

- Talán ha többet foglalkoznál a gyerekeiddel, és nem a „barátnőddel” múlatnád az időt, ugyanolyan boldog lehetnél, mint régen – válaszoltam

- Tudod apa, hogy teljes mértékig benne vagyok a „változtassuk vissza Kay-t a régivé” programban, de ebben igaza van – szólt bele Nick is

- Miféle program? – ráncoltam össze a homlokom, Nick, a kis áruló összehúzta magát, és félénken apára nézett

- Elegünk van abból, hogy így viselkedsz velünk. Már nem vagy a régi Kayla. Te már nem az az életvidám, csicsergő, cserfes kislány vagy aki voltál, mielőtt anyátok elhagyott minket. Úgyhogy beszéltem Lily-vel, és holnap indulsz Forks-ba. Egyszer még meghálálod nekem ezt Kay. Nem most, de egyszer biztosan.